http://fosslien.com/heart/

Csak egy példa, hogy kedvet kapjunk az összes megtekintéséhez:

A szerzőpáros India 2000-es években mutatott növekedési trendjeiről fogalmaz meg négy stilizált tényt. Ezek a következőek:

• A növekedés szinte minden államban gyorsult: A kutatók két periódust (1993-2001 és 2001-2009) hasonlítottak össze és azt találták, hogy a második periódusban szinte az összes terület lényegesen nagyobb növekedést mutatott, mint az elsőben. Az átlagos növekedés 2,8%-ról 5,8%-ra emelkedett.
• A növekedésben megfigyelhető divergencia az államok között továbbra is jelen van: Megfigyelhető, hogy a vizsgált időszakban (2001-2009) a gazdagabb államok relatíve nagyobb növekedést tudtak felmutatni. Ez a jelenség pedig az egyenlőtlenség növekedéséhez vezetett.
• A válság során a gyorsabban növekvő és mélyebben globalizált államok nagyobb károkat szenvedtek: A válság előtt gyorsabb növekedést mutató államokat sokkal súlyosabban érintette a válság. Igaz ez a nyitottabb, globalizáltabb (bár ennek mérési technikája igen durva és felületes, melyet a szerzők is elismernek) államokra is.
• A demográfiai osztalék eltűnni látszik: A szerzőpáros rámutatott, hogy a demográfia növekedésre gyakorolt eddig láthatóan jelen lévő és fontos jótékony hatása (a munkaképes korú népesség arányának emelkedése jótékony hatással van a növekedésre: nagyobb munkakínálat, nagyobb megtakarítás, stb.) megszűnni látszik.

Érdeklődve várjuk, hogy meddig tart az indiai „növekedési csoda”.

Az utóbbi időben egyre több helyen hangzik el az az állítás, mely szerint a bankok a devizahiteleket valójában forintban nyújtották, így a külföldi kamatlábak és legfőképp a devizaárfolyamok mozgása nem befolyásolja a bankok költségeit, az egész csupán az ügyfelek megtévesztésére, a profit növelésére irányuló próbálkozás. Az alábbi bejegyzésben azt szeretném bemutatni, hogy a fenti elmélet miért nem működhet a gyakorlatban.

Abban alighanem mindnyájan egyetértünk, hogy a hitelintézetek jellemzően nem jótékonysági céllal, hanem a nyereség utáni vágytól vezérelve cselekszenek. Természetesen van társadalmi szerepvállalásuk (pl. sportklubok támogatása, ösztöndíjak biztosítása), de a fő szempont mégiscsak a profitteremtés. Ebben az esetben a bank nem fog belemenni egy olyan ügyletbe, ahol a veszteség valószínűsége majdnem 100%. Márpedig, ha a svájci frank, a jen, vagy az euró alapú devizahiteleket valóban forintforrásból finanszírozták, akkor már a folyósítás pillanatában biztos ráfizetéssel számolhattak. Lássuk miért!

Először is tisztázzuk, hogy egy bank nem úgy működik, hogy a gazdag tulajdonos/tulajdonosok összeszedik a pénzüket és abból hitelt nyújtanak az ügyfeleknek. A valóságban a bank az alábbi forrásokból gazdálkodik:

1. a tulajdonosok által biztosított tőke
2. a betét- és számlatulajdonosok által a bankban elhelyezett összeg
3. a bank által felvett hitel (másik banktól, jegybanktól vagy kötvény formájában egyéb befektetőktől)

Az így szerzett vagyont használhatja arra, hogy hitelt nyújtson, majd a törlesztőrészletekből finanszírozza a forrásbevonási költségeit (pl. fizetni tudjon a betéteseknek). Könnyen belátható, hogy a hitel kamatának meg kell haladnia a források kamatát. Az egyszerűség kedvéért gondoljunk most arra, hogy a bank kizárólag forintbetéteket gyűjt, majd ebből forint- és CHF-hitelt helyez ki! A hitelkamatnak az alábbiakat kell finanszíroznia:

1. a forrás költségét (betéti kamat)
2. a felmerülő tranzakciós és működési költségeket (többek közt bér-, energia és karbantartási költségek)
3. a bedőlő, nem fizető hitelek költségét (pl. amikor a fedezet végül nem nyújt teljes kárpótlást a hitelt nyújtó intézetnek)

Ezek szerint egy racionálisan működő, profitorientált bank nem követhet olyan üzletpolitikát, melynek lényege a hiteldíjakat meghaladó betéti kamatok biztosítása (rövid távon persze elképzelhető, hogy az ügyfélkör bővítése miatt mégis ezt teszik, de hosszú távon ez a stratégia bizonyosan csődbe vinné a vállalatot). Márpedig a kiinduló állítás (valójában forint- és nem frankhitelt nyújtottak) éppen ezt mondja. A magyar és a svájci alapkamat között lévő különbség oly mértékű, hogy még a forint betétek kamatlába is jellemzően meghaladja a svájci frank alapú hitelek kamatlábát. Persze itt nem elsősorban a hitel kamatlábát, hanem annak teljes díját kell néznünk, mivel ez fejezi ki a bank valós bevételeit. Az alábbi ábrán a háztartások által elhelyezett forintbetétek átlagos kamatlábát és a háztartásoknak nyújtott svájci frank alapú lakáscélú devizahitelek átlagos hiteldíját láthatjuk 2005 januárja és 2010 márciusa között.
Még a válság kirobbanását megelőző években sem beszélhetünk a HUF-betétek kamatlábát szignifikánsan és tartósan meghaladó CHF THM-ről, később ez hatványozottan igaz. A történelmileg magasabb forintkamatok miatt egy forintforrásból nyújtott CHF-hitel biztos veszteséget okozott volna a bankoknak, hiszen még a működési költségeiket is fedezni kellett.

Kivéve persze, ha árfolyamnyereség formájában kompenzálták magukat az elszenvedett kamatveszteségért. Magyarul a bankok játszhattak arra, hogy a gyengülő forint miatt mind nagyobb törlesztőrészletről küldenek számlát a lakossági, vállalati és önkormányzati ügyfeleknek. Ezzel a gondolatmenettel azonban két probléma is van.

Egyrészt az árfolyamváltozások irányát és mértékét 10-20 éves távlatban lehetetlen előrejelezni. Így könnyen megeshetett volna (és elvben még meg is eshet), hogy a forint nem vagy legalábbis nem olyan mértékben gyengül a svájci frankhoz képest, hogy az kárpótolja a bankokat az elszenvedett kamatveszteségért. Ha a kívánt mértékű gyengülés meg is történik, akkor is kérdéses, hogy az adósok tömeges bedőlése nem növeli-e oly mértékben a lakáskínálatot, hogy a fedezet értékét már meghaladja a tartozás nagysága. A kereskedelmi bankok a jövedelemszerzés ennél jóval biztonságosabb formáit is ismerik, fölösleges kockázatot pedig ritkán vállalnak.

A másik probléma a forráshiány. Amikor azt mondjuk, hogy a deviza alapú hitelek forrása valójában a forintbetétekben elhelyezett összeg volt, akkor akaratlanul is azzal a feltevéssel élünk, hogy rendelkeztünk annyi megtakarítással, amiből ezt az egészet finanszírozni lehetett. Valójában az itteni hitelkihelyezéseket (és ebbe most beleértem mind a forint- mind a devizahiteleket) lehetetlen volt az alacsony megtakarítási rátával bíró magyar háztartások betétjeiből (esetleg még az MNB által a bankoknak folyósított hitelekből) fedezni. Ehhez elengedhetetlen volt a német, az osztrák, az olasz és a cseh pénzintézeteknél elhelyezett betétek egy részének „átszivattyúzása”, márpedig nehezen hihető, hogy ezen országok állampolgárai elsősorban a forinteszközöket keresnék.

A valóságban az történt, hogy kisebb részben devizapiaci hitelekből, nagyobb részben pedig ún. deviza swap ügyletekből teremtették elő a szükséges svájci frank forrásokat (mivel az osztrák, olasz és német anyabankok is jellemzően euró betétesekkel rendelkeznek, ezért a CHF-et ők is a piacon szerezték be). Ez azt is megmagyarázza, miért módosulnak a törlesztőrészletek az árfolyam és a devizakamatlábak függvényében. Az egyszerűség kedvéért most eltekintenék a deviza swapok ismertetésétől, helyettük a kisebb jelentőséggel bíró devizapiaci hiteleken keresztül mutatnám be a folyamatot (az elv egyébként mindkét esetben ugyanaz). A következő leírás csak nagyvonalakban, jelentős egyszerűsítéseket tartalmazva vázolja a bankok ilyen irányú tevékenységét, a lényeget azonban ebből is leszűrhetjük.

Tegyük fel, hogy egy banknál az egyik ügyfél az alacsony kamatozású (bár árfolyam-kockázattal terhelt) svájci frank alapú 20 éves lejáratú hitelért folyamodik. A bank az ehhez szükséges CHF-et devizapiaci kölcsönből fedezné. A probléma gyökere, hogy lehetetlen találni egy befektetőt, aki pontosan olyan kondíciókkal akarna hitelt nyújtani, mint amilyenre az ügyfélnek szüksége van. Ez hatványozottan igaz, ha nem egy, hanem sok száz vagy ezer ügyfélről beszélünk egyszerre. Ezért a bank a következőt teszi. A devizapiacon felvesz egy 1 éves CHF-hitelt, ezt forintra váltja és kihitelezi az ügyfeleknek. 1 év múlva kénytelen lesz a megfelelő svájci frank összeget visszafizetni a befektetőnek. Ezt két forrásból biztosítja: egyrészt újabb CHF-hitelt vesz fel, másrészt a törlesztőrészletekből befolyt forintösszeget átváltja svájci frankra. Ezt egészen a hitelek lejártáig meg kell ismételnie, így az adósok bár forintban fizetnek, valójában svájci frank adóssággal rendelkeznek, melyet folyamatosan törlesztenek (változó kamatok és árfolyam mellett).

Ezzel az egész bejegyzéssel természetesen nem azt akarom mondani, hogy a bankok ne vegyék ki részüket a válságkezelés költségeiből, de ahhoz, hogy a terheket – amennyire csak lehet – igazságosan osszuk el a bankok, az adósok és az állam (magyarul az adófizetők) között, ismernünk kell a szereplők valós helyzetét.

A megtermelt jövedelem szempontjából kétségtelenül egyenlőbbnek tűnik az elosztás. De el tudunk képzelni egy félállású jegybankelnököt vagy miniszterelnököt? Esetleg, hogy ezekből kettő legyen és minden szerdán délben váltsák egymást? Vagy mit szólnának a magyar munkavállalók, ha közölnénk velük, hogy ezentúl csak fele ennyit kell dolgozniuk? Majd persze gyorsan hozzátennénk, hogy fele ekkora fizetésért. Mi biztosítaná azt, hogy nem mennek el máshova heti 20 órázni?

• a vállalatok területi elhelyezkedése a gazellává válás valószínűségét szinte egyáltalán nem befolyásolja
• a gazella-lét mutat némi perzisztenciát, de egy adott vállalatnak nem állandó jellemzője
• a fiatal vállalatok nagyobb valószínűséggel válnak gazellává
• a gazellává válás nem ágazat-specifikus jelenség
• a tanulmányban létrehozott modellek magyarázó ereje nem túl magas, ami arra enged    következtetni, hogy a gazellává válás túlnyomó részt az adott vállalkozás egyedi jellemzőitől függ

A tanulmány végén gazdaságpolitikai ajánlások is megfogalmazódnak, melyek szintén érdekesek. Akinek van egy kis szabadideje, mindenképp olvassa el a kutatási anyagot, hisz ezáltal láthatja, hogy milyen képet ölt egy mikro-szintű adatokon alapuló, makrogazdasági relevanciával bíró, policy-támogató, empirikus tanulmány.

Olivier Blanchard, az IMF vezető közgazdásza az IMF blogján  röviden összefoglalta, hogy melyek 2011 gazdasági eseményeinek legfontosabb tanulságai. Az elmúlt esztendő azért is lehet különösen érdekes, mert egy évvel ezelőtt még azt gondolhattuk/gondoltuk, hogy idén véget érhet a 2008 őszén felszínre törő globális gazdasági válság…
Sajnálatos módon azonban nem így történt, sőt, az Egyesült Államokból induló válság napjainkban már az Eurózóna talpon maradását veszélyezteti, amellett, hogy tovább lassítja a fejlett és feltörekvő országok gazdasági növekedését. Az év elején még fellendülést tapasztalhattunk, ami kétségkívül gyenge és kiegyensúlyozatlan volt, de legalább volt remény a kilábalásra. Ekkor az olyan gazdasági kérdések, mint például az Eurózóna perifériájának problémáinak megoldása, még kezelhetőnek látszottak – most azonban, az év végéhez közeledve, a gazdasági növekedés számos fejlett országban mozdulatlannak látszik, s sajnos már realizálódni látszik, hogy a gazdasági feltételek rosszabbak, mint 2008-ban voltak…
Ezeket tapasztalva most nézzük meg, hogy Blanchard szerint melyek az idei év legfontosabb tanulságai:

1. A 2008-2009-es válságot követően a világgazdaság több egyensúllyal (multiple equlibria) is terhes, melyeknek az önbeteljesítő optimista vagy pesszimista várakozásokkal együtt fontos makroökonómiai következményei vannak.
2. A befejezetlen vagy részleges gazdasági intézkedések csak súlyosbítják a meglévő helyzetet.
3. A pénzügyi befektetők tudathasadás jeleit mutatják a fiskális konszolidációt és a gazdasági növekedést illetően.
4. A várakozások akár enyhe érzékelése is keményen és visszafordíthatatlanul átformálhatja a valóságot.

A tanulságok részletes magyarázatai Blanchard postjában olvashatóak, s ezeket megértve beláthatjuk, hogy miért végződött az év borúsabban, mint ahogy elkezdődött. De vajon minden remény elveszett? Az MIT egykori professzora szerint nem, csupán a fellendülés életre hívása lesz nehezebb, mint egy évvel ezelőtt volt…

Blancharddal együtt én is optimizmussal búcsúztatom 2011-et, s egyúttal kívánok minden kedves olvasónknak sikerekben gazdag, boldog új esztendőt!

A közgazdaságtan már régóta foglalkozik a karácsonyi ajándékozás, mint jelenség közgazdasági vizsgálatával, és az azt övező irracionális viselkedés leírásával, magyarázatával. Hasonlóan tesz rövid cikkében Jason Welker is.

Hogy is zajlik a karácsonyi ajándék vásárlása? Hosszas gondolkodás után megvesszük az ajándékot, amiről úgy gondoljuk, hogy annak az ajándékot kapó örülni fog. Azonban, ha jobban belegondolunk, csak az adott személy tudja igazán, hogy minek örülne, mi csak sejthetjük/megtippelhetjük azt. Szóval, bármit is vásárolunk ajándékba, az a címzettnek bizonyosan kisebb hasznosságot fog eredményezni, annál, mint ha az adott pénzt ő költené el. Nézzünk egy egyszerű példát a könnyebb érthetőség érdekében: A nagybátyámtól kapok egy pulóvert, melyet ő 9000 forintért vásárolt. Én ezért a pulóverért maximum 4000 forintot fizetnék (ennyi a rezervációs ár). Mi lesz a különbséggel, az 5000 forinttal? Abból bizony holtteher-veszteség lesz.

Mit mutat az ábra? Azt, hogy az ajándékot kapó a legtöbb esetben kevesebbre értékeli az adott ajándékot, mint amit az ajándékozó pénzben, időben és energiában annak kiválasztására és megvásárlására fordított, azaz a vásárlásból származó határhaszon kisebb, mint annak határköltsége. Tehát, az erőforrások allokálása nem lesz hatékony, holtteher-veszteség keletkezik, és ezáltal a karácsony az „év leginkább nem hatékony részévé” válik.

A szerző szerint a probléma (közgazdasági szempontból mindenképp annak tekinthető) megoldása egyszerű: Ajándékozzunk pénzt, mely révén a holtteher-veszteség megszűnik létezni. Ezen ötlet megítélését az Olvasóra bízom.

Mindenkinek kellemes ünnepeket kívánok, minél kisebb holtteher-veszteséggel! Most egy rövidebb pihenés erejéig visszavonulok, de a következő évben újabb posztokkal jelentkezem.

Tőkés Laci

Íme a slide show: http://www.bbc.co.uk/news/in-pictures-16090055

UPDATE: Egy hasonló bemutatót találhatunk az Economist honlapján is. A cikk röviden áttekinti a 2011-es évet néhány grafikon és egy rövid írás segítségével. A cikk itt található: http://www.economist.com/node/21542191